Nem tudom miért (talán a telihold vagy a gazdasági válság vagy mittudomén mi miatt), de valami egészen elképesztő módon gyűltek össze a fejem felett a viharfelhők, hogy aztán felváltva rugdossák a családi ékszereimet (pedig azokat csak simogatni lenne szabad).
Pedig minden olyan ígéretesen kezdődött, már-már azt hittem valami tényleg jó dolog fog velem történni. Történt ugyanis, hogy csütörtökön kaptam egy telefont miszerint pénteken kezdhetek azon a munkahelyen, ahova jelentkeztem az egyik diákszövetkezeten keresztül. A munkáról előre tudtam, hogy telemarketing és/vagy közvélemény-kutatás. Erről csak annyi volt a véleményem: 'Embereket kell idegesítenem, úgy hogy semmi kárt nem okozhatnak nem? Ráadásul még fizetnek is érte? Még szép hogy elvállalom.'. Szóval péntek reggel bementem, ott elmondták hogy mit, hogyan kell csinálni és bezavartak a az adatbázisból telefonálás sűrűjébe. Közvélemény kutatást csináltam a Szonda Ipsosnak, ami igazából egy szarul álcázott póstai telemarketing, mivel a megrendelő a Magyar Pósta (akiknek nem mehet valami jól az a bizonyos programjuk amiben szerepel a pósta és a partner szavak, ha ilyen gagyi gerillamarketinghez kell folyamodniuk). A célcsoport a mikrovállalkozók köre, őket hívogattam egy Excel-szerűen kinéző adatbázis segítségével. A problémák ott kezdődtek, hogy hétvégén meglehetősen kevés vállalkozást lehet telefonon elérni ráadásul nehezítésként az adatbázis, amit a Szonda adott a cégnek, kb. négy éves, így tele volt halott számokkal. Valamint néhány 'okos' munkatárs visszahívásra jelölt be több számot is pedig már rég nem éltek. A szombati munkaidőm nagy része azzal telt el, hogy az ilyen számokat válogattam, szinte csak ilyenekbe futottam bele. Így persze hogy rossz volt a sikerességi arányom. Aztán jött a vasárnap. Bementem dolgozni, ahol a fentebb említett problémákkal találkoztam ismételten. Fél kettő körül hívott a két főnök. Gondoltam ebből semmi jó nem lehet és nem is lett: kirúgtak. Nem voltam nekik elég hatékony, így nem érte meg engem alkalmazni, mondván nem kifizetődő.
Összeszedtem a cuccom és szomorúan, elkedvtelenedve haza indultam. Szomorúan, mert ez alatt a pár nap alatt megtetszett a munka ráadásul mind a környezet, mind a munkatársak jók voltak és megkedveltem őket. Tudom velem ilyen ritkán fordul elő hogy pár nap alatt valami ennyire megtetszik, de ez most így történt. Miközben a metró felé tartottam megcsörrent a telefonom. Anyám hívott, hogy fél ötre menjek a Déli pályaudvarhoz, mert az egyik busszal felküldi az öltönyöm (mondván a vizsgaidőszak kellős közepén szükségem lehet rá) valamint némi házi kosztot. Megörültem ennek, egy kis hazai talán jobb kedvre derít, gondoltam naivan. Hát nem így történt. Időben ott voltam és vártam... és vártam... még mindig vártam. Egyszer csak jön egy busz. Odamegyek a sofőrhöz, ő nem tud semmilyen csomagról, de Tatabányán lehalt az otthontól indult busz, ő csak helyettesít, a következő mindjárt jön. Aha, a mindjárt kb. egy óra volt és egyre hidegebb volt. Megjön a másik busz, de az a sofőr sem tud semmit. Kezdtem egyre idegesebb lenni és hazajöttem. Itthon nézem az e-mailjeimet és akkor veszem észre hogy mailt kaptam egyik haveromtól, miszerint anyám azt üzeni fél nyolcra vissza a délihez. Na itt kezdtem el tikkelni mert amint hazaértem egyből indulhattam vissza. Itt megint jött egy közel két órás fagyoskodás. Olyan részeim kezdtek megfagyni amiről nem gondoltam volna hogy az egyáltalán lehetséges. Közben megszólított egykedves külföldi házaspár, hogy nem fázok-e halásznadrágban zokni nélkül . Ezek után kibontakozott egy rövid, de annál érdekesebb angol nyelvű beszélgetés és kiderült hogy ők már találkoztak hozzám hasonló emberekkel, akik hasonlóan öltözködtek. Amikor elmondták hogy egy német öregemberről beszélnek aki népviseletben volt rájöttem hogy mégse hasonlít rám, maximum a szakállban. Szóval fél kilenc körül hazaindultam olyan merev, fagyott arccal mit még Axl Rose is megirigyelne és én még botoxot sem használtam. Hazaérve küldtem anyámnak egy SMS-t hogy mi van, de nem válaszolt még mindig (valószínűleg nincs pénz a kártyáján). Megvacsoráztam, majd befejeztem a tegnapi postot és éjfél körül lefeküdtem, mert reggel még tanulnom kellett filozófia vizsgára.
Majd el felejtem: a szombati mélypont az volt amikor nem tudtam valakivel beszélni, akivel nagyon szerettem volna (erről legyen elég most ennyi).
Hétfő. Ezt a napot mindig is utáltam. Iskola van, korán kell kelni, mindenki fáradt és ingerült. Ennek ellenére képes voltam korán felkelni és egyszer (!!!!!) átolvasni a filozófia jegyzeteket, így minimális eséllyel mentem be a vizsgára. Az egyetemre beérve kiderült, hogy drága mókustársaim (nem, nem vérmókusok, azon még most dolgozok) sem készültek sokkal többet mint én. Így az egyik első dolgunk az volt, hogy megbeszéljük milyen sorrendben ülünk,hogy minél többet tudjunk egymásnak segíteni valamint hogy milyen jelrendszert fogunk alkalmazni. Aztán kb. a teszt 5-ik percében rájöttünk, hogy a jelrendszer szart se ér, ugyanis a tanár cselesen megkeverte minden dolgozatban a kérdések sorrendjét, sőt, több kérdés is variálódott, tehát az egyik ember tesztjében volt egy bizonyos kérdés, a másikéban nem. Ekkor nekiálltam logikát használni a filozófiára, ami kb. annyit ér mintha mintha egy elefántot próbálnál meg ugrókötelezésre tanítani. Mivel az elefánt az egyetlen olyan emlős amelyik nem tud ugrani (ami így belegondolva nem is olyan rossz dolog) ez eleve egy halva született ötlet. Mindegy. Utána páran elmentünk beíratni a kopt jegyeinket, majd elindultunk haza. A mai nappal a legnagyobb bajom az volt, hogy megint nem tudtam azzal a korábban említett személlyel érdemlegesen beszélni arról, amiről már egy ideje kellett volna. Ami a legrosszabb, hogy ez az én hibám, mert nem találom a megfelelő alkalmat/beijedek/nem tudom felhozni a témát/túl sokat gondolkozok az egészen ahhoz hogy objektíven tudjak cselekedni. Ezért most már a fejem verem a falba. Legalább aki keres, annak könnyű lesz rám találni, elég csak a vérnyomokat követni a falakon. Ennyi, téma lezárva.
Mikor eme sorokat zárom, kedd reggel 2 óra van. Már túl vagyok pár hangulatjavító MSN beszélgetésen, de még mindig meglehetősen rossz a kedvem. Nem tudom mikorra fog ez változni, de ez most nem lényeg. Az a lényeg hogy ennyire rossz napok után (még ha nem is érződik át teljesen írott formában) már kevés rosszabb jöhet (azért lenne néhány ötletem...). Próbálok pozitív lenni, de lehet hogy könnyebben menne ha egy áramkör pozitív végére kapcsolnának rá. Lehet hogy sokkoló hatással lenne rám, de legalább felrázna. Legalább az emésztésemmel nem lehet semmi baj mostanában, mert a vacsorára készített rántott hús kicsit szenes lett. De megettük :D.
