A mai egy meglehetősen rendhagyó írás lesz, lévén félig-meddig az énblogos bejegyzéseket bővíti, de mégis más. Énblog, mert az érzéseimről, gondolataimról szól és más, mert nem egy napom történéseit írom le, hanem azt, ami most megy bennem végbe (és itt most senki se a vacsorámra gondoljon, oké?)(mondom NE!). Olvassátok el és remélem, hogy néhány ember okul és nem követi el ugyanazokat a hülye hibákat, mint én.

Igazából sosem tudom, hogy hol kezdjem el ezt a történetet amikor ezen gondolkozok. Kezdjem talán ott, hogy egy kövér és a sok csúfolódás miatt agresszív gyerek voltam? Hogy jórészt ezek miatt a lányok is vagy elkerültek vagy kinevettek? Nem, inkább a mostani helyzetemet vázolom fel, hiszen menet közben úgyis kitérek majd hibáim és gátlásaim okaira, amik jó része a fentebb említett dolgok következménye.

Szóval jelenleg a következő a helyzet: úgy néz ki, hogy beleszerettem egy lányba. Ezzel még nem lenne gond, de a helyzetet bonyolítja, hogy csoporttársak vagyunk, ráadásul ő az egyik (számomra A) legszebb lány a csoportban. Mindezek mellett valószínűleg még a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy többet érzek iránta, mint puszta barátság. Hé! Nem kell mindenkinek egyszerre gondolnia ugyanarra (főleg nem ilyen hangosan)! Ha halkabban gondoltok rá akkor is megértem. Szóval a válasz a kérdésre miszerint miért nem beszélek vele, vagy miért nem hívom el randira a következő: mert egy hülye barom vagyok, aki túlságosan fél a következményektől és az elutasításról. Azt kérdezitek, hogy miért? Nos, ha nem zavarnátok meg állandóan, akkor talán lenne időm elmondani.

Mint azt már mondtam, kövér vagyok. Valamint szőrös. Szakáll, hosszú haj meg minden. Ha valaki rám aggatna néhány bőr cuccot, pár kamu tetoválást, akkor elmehetnék statisztának egy motorosbandás filmbe 'Cannon-fodder #1' bejegyzés alatt. Gyerekként is kövér voltam és ezért sokat csúfoltak. Erre én agresszióval válaszoltam, ami nem volt a legmegfelelőbb módszer. A fiúkkal verekedtem és néhány lánynak megtéptem a haját. Ne értsen senki félre, nem akarok magyarázatot, indokot szolgáltatni az akkori tetteimre. Egy hülye kölyök voltam akkor, aki nem ismert más módszert a reagálásra és ma már elismerem, hogy helytelen volt amit akkoriban csináltam és egyáltalán nem vagyok rá büszke. Aztán úgy hat éve, bizonyos események hatására (melyeket most nem részleteznék) elkezdtem változni. Az agressziót kezdtem visszaszorítani (ha pedig nem tudtam már türtőztetni magam, akkor azt masszívabb tárgyakon vezettem le) és a brutalitás helyét kezdte egyre inkább átvenni a cinizmus és a szarkazmus. Egyébként ezek a mai napig fontos elemei az életemnek, melyekhez időközben csatlakozott az erőteljes (ön)irónia és némi (a pesszimizmusra sokszor építő) fekete humor. Mindez milyen hatással volt a lányokhoz fűződő kapcsolatomra . A külsőm (akkor még nem volt hosszú hajam és a szakállam sem volt akkora, mint most) és a személyiségem külön-külön is meglehetősen erős hatás, de így együtt minimum hatványozódik. Az, hogy a személyiségem finoman szólva sem egyszerű, talán az még nem lett volna gond, de a külsőm miatt én voltam a elrettentő példa, gonosz poénok céltáblája. Én voltam az undorító kövér srác. Ez pont akkoriba történt, amikor már mindenkiben kezd beindulni a hormon-bomba. A fiúk lányokat tapogatnak, megpróbálják megfogni a feneküket meg ilyenek. Velem más volt a helyzet. Rám már akkor is úgy néztek mintha ebolás lennék, amikor véletlenül hozzájuk értem. Nem egy kellemes tapasztalat nekem elhihetitek. Főleg azért, mert az egyik legfőbb oka az volt, hogy kövér vagyok.

Aztán amikor gimibe mentem, egy kicsit sikerült megfeledkeznem ezekről a dolgokról. Minden új volt és izgalmas. Új embereket ismertem meg, akik egy részéből haverok, barátok lettek. Ugyanakkor egy idő után kezdett kialakulni bennem egyfajta magány. Körülöttem mindenki csajozott, pasizott, tette amit egy olyan korú tinédzser szokott. Megtapasztalták milyen az első szerelem, az első csók, vagy akár az első szexuális élmény. Én más voltam, ilyen téren sokkal visszahúzódóbb és nem tagadom, hogy az utolsó kettőhöz még a mai napig sem volt szerencsém. Szóval magányos voltam. Aztán úgy három éve megismerkedtem egy lánnyal. Akkoriban azt hittem, hogy beleszerettem, de ma visszagondolva az egészre, inkább mondanám azt, hogy tudat alatt a magányomat akartam megszüntetni és ezen célomat az általa táplált (hamis) érzelmekkel próbáltam elérni. Pedig igazából nem is ismertem, csupán néhányszor beszéltem vele. Már akkor sem voltam képes cselekedni, bármi módon utalni arra, hogy mit érzek. Az egész dolog egyoldalú volt, mert nem hiszem, hogy bármit is felfogott volna belőle. Ez az állapot úgy egy évig tartott, ekkorra voltam képes teljesen felmérni a helyzetet és nekiállni a megszüntetésének. Aztán telt-múlt az idő, végzős lettem, leérettségiztem majd egyetemre mentem. Az egyetemen hasonló érzések fogtak el, mint amikor elkezdtem a gimit. Szinte időm sem volt arra gondolni, csajozzak. Órákra kellett járnom (igen, az elején még rendesen bejártam minden órámra), lakást, munkát találni. Igazából még a szakos csoportomat sem ismertem, lévén nem voltam gólyatáborban és a szakos órák is csak október közepén kezdődtek. Kétszáz ember közül pedig meglehetősen nehéz rájönni, hogy kik a csoporttársaim. Ez valószínűleg még [tapsvihar/fújólás (kívánt rész aláhúzandó) ON] Uri 'Amerikából jötte, mesterségem címere: kanálhajlító' Geller [tapsvihar/fújólás OFF] és hű szolgáinak is fejfájást okozna.

Egy borús délután viszont történt valami. Október vége fele volt, éppen vége volt a harmadik egyiptomi órának. Addigra mindenkinek világos volt, hogy ha nem akarja, hogy a halotti bizonyítványára azt írják, hogy 'a halál oka unalom által történő kivérzés', akkor nem marad ott az egyiptomit követő kopton. Éppen osontam ki, nehogy a tanár észrevegyen, amikor valaki hozzám szólt a terem előtt. A kellemes női hang csak annyit kérdezett, hogy én is elmegyek-e valamint, hogy vajon én is egyiptológus vagyok-e. Mindkettőre igennel válaszoltam és egy jót nevettünk amikor konstatáltuk, hogy leginkább azok lógnak el az óráról, akiknek az egyiptológia a fő szakuk. Ezek után gyorsan hazafelé indultunk, de különböző irányokban. Az egészből csak annyit fogtam fel, hogy megismertem az egyik csoporttársamat, aki nem mellesleg kedves és nagyon csinos. Valahogy nem tudtam kiverni őt a fejemből, pedig akkor még az arcára se nagyon emlékeztem, mert minden olyan gyorsan történt. Legközelebb két nappal később találkoztunk az alapozó óráinkon. Elment mellettem, de köszöntünk egymásnak és mosolyogtunk egymásra. Később amikor szünetek voltak két óra között és én kint voltam a dohányos ismerősökkel dumálni (én nem vagyok dohányos, de általában kimegyek velük, csak azért hogy beszéljünk, ez egyébként már gimiben is gyakran előfordult), ő is kinn volt, így elkezdtem vele beszélgetni.  Ez folyt pár napig, majd egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre többet gondolok rá. Érzések kezdtek kialakulni bennem, melyek egyre erősödtek. Hasonlóak voltak azokhoz, amiket gimiben éreztem, de még is mások. Valahogy valódibbnak tűntek. Hamar eljutottam odáig, hogy szinte csak rá tudtam gondolni. Olyan órákra jártam be, aminek a közelébe se szagoltam volna, pusztán azért, hogyha szünetekben néhány szót válthassak vele.

Egyre több időt töltöttem vele, szinte csak rá figyeltem. Ennek az lett a következménye, hogy az egyik csoporttársunk MSN-ezés közben rákérdezett, hogy van e valami köztünk. Először nem tudtam hirtelen mit mondani, majd elmondtam neki, hogy mit érzek. Azt is hozzá tettem, hogy az a bizonyos személy minderről mit sem tud. Ekkor történt az, hogy a kérdezőt barátomnak nevezhettem először, mert jó pár titkunkat megosztottuk egymással, amiről nem nagyon szeretnénk ha más is tudna. Hogy miért mondtam el neki ilyen könnyen és miért vagyok képtelen a lánnyal beszélni? egy nem érintett személynek képes vagyok teljesen racionálisan elmondani szinte bármit. Ráadásul valahol tudat alatt (legalábbis ez a legjobb ötletem) vágyok arra, hogy kiderüljön az igazság. Talán azért, mert úgy érzem, hogy ilyen helyzetben nyílt lapokkal könnyebben tudnék játszani. Nem tudok nyitni felé, mert félek attól, hogy elutasít. Attól, hogy egy esetleges barátságot teszek tönkre ezzel. Azzal, hogy elfordul tőlem és többet még csak beszélni sem lenne velem hajlandó. Egyszerűen félek.

Nagy bajnak tartom (és ezt több barátom is megerősítette), hogy túl sokat gondolkozok a dolgokon, főleg ha egyedül vagyok (ahogy az a Bon Jovi számban elhangzott: 'times when you're alone all you do is think'). Egyszerűen nem tudom megállítani az agyamat, ami folyton próbálkozik a dolgok teljes megértésével. Próbálok rájönni, hogy mit kéne pontosan tennem, ahhoz, hogy sikerrel járjak. Az a nevetséges, ha valaki tőlem kér tanácsot ilyen esetekben, akkor szinte mindig tudok segíteni, vagy legalább valami értelmeset, használhatót mondani. Amikor viszont saját magamról van szó egyszerűen csődöt mondok, lefagy a rendszerem (pedig tudtommal nem is Windows van a rendszeremre telepítve). Hát nem irónikus? Nemcsak, hogy túl sokat gondolkozok, de ráadásul még paranoid is vagyok egy picit, ami nem túl jó párosítás. Minden alkalommal, amikor valami olyan gesztust látok tőle, ami szerintem utalhat arra, hogy megtudta mit érzek, elkezdek kombinálni. Ilyenkor nem kicsit felhúzom magam (és itt most nem agresszióra gondolok) és ilyenkor hazajőve magamban beszélek. A szokásosnál is többet. Gyakorlatilag saját magammal veszekszek. Ráadásul angolul. Ha valaki ez alapján felállított egy komolyabb diagnózist, az kérem jelezze a kommentek közt, köszi! Most viszont miután láttam a Berlin felett az ég című filmet (összefoglaló, imdb, bár szerintem látni kell, nem olvasni, mert az írás nem tudja visszaadni a film élményét), valahogy még irónikusabbnak tűnik ez az egész 'önmagammal veszekszek' dolog.

Ez az egész szerelem dolog is meglehetősen felemás érzéseket és gondolatokat sült az én kicsinek egyáltalán nem nevezhető és meglehetősen zavaros fejemben. Az egyoldalú szerelem a leghalálosabb, legaljasabb méreg a világon. Hogy miért? Leghalálosabb, mert minden egyes pillanat, ami önmarcangolással telik, mert képtelen vagyok cselekedni lassan, fájdalmasan visz tovább a végzet felé. Legaljasabb, mert miden egyes pillanat, amikor vele beszélek, vagy csak egymásra nézünk és elmosolyodunk, az minden egyes sebet begyógyít. Közben viszont piszkosul fáj. Nem tudom szavakkal leírni, de így van. Az elmúlt időben viszont rájöttem, hogy észrevétlenül, de a Kübler-Ross modell szerint élem meg a dolgokat. Jelenleg valahol a depresszió és az elfogadás között járok, közelebb az utóbbihoz. Saját magamon tapasztaltam, hogy nem csak a komoly veszteséget, hanem a hirtelen, sokkszerű felismeréseket is így éli meg az ember. Ráadásul most már ő inkább barátként tekint rám, ami szintén bonyodalmakhoz vezet. Viszont ettől még ugyanúgy képtelen leszek cselekedni. Lassan úgy érzem, hogy egyfajta barát-zózában vagyok, aminek a köztisztviselői ranglétráján valahol a kormányzó és az elnök között vagyok. Aztán ha már elnök leszek, akkor elvesztem a politikába vetett hitem és papnak állok cölibátussal, meg minden egyéb kellékkel. Utána pedig cél a pápai kinevezés, amire lássuk be: jó esélyem van. Különben is, ha most történne köztünk bármi is, az megint fura lenne. Tudunk már annyit a másikról, hogy ha most kezdenénk el randizni, az már olyan lenne, mintha legalább az ötödik randival kezdenénk, ami meg már egy fejlődő, akár komollyá is alakulható kapcsolattal egyenértékű. Nem tudom, hogy ez milyen következményekkel járna. Eleve az, hogy nekem már érzéseim vannak, neki pedig fogalma sincs, már az okozhatna problémákat (látjátok, már megint túlgondolkozom az egészet). Egyszerűen nem tudom mit kéne tennem ahhoz, hogy túllépjek a gátlásaimon, amik béklyóként nehezednek rám. Megváltást keresek egy olyan állapotból, ami csak akkor sikerülhet, ha cselekszek. De mivel nem tudok cselekedni, ezért örökké erre vagyok kárhoztatva. Ezt jól megszívtam mi?

Aki azt kérdezi mi lesz ha ez az illető elolvassa ezt a bejegyzést? Nem tudom, de az szinte teljesen biztos hogy nem olvassa a blogom (annak ellenére, hogy ismeri a címét). Így ettől nem hiszem, hogy tartanom kéne. Ha mégis, akkor azt hiszem, hogy akkor jön a 'nyílt lapokkal próbálok játszani' és a 'vesztő helyzetből próbálok nyerni' taktika. Hogy mi lehet ennek az eredménye? Azt se tudom megjósolni. Az biztos, hogy a fejleményekről, valószínűleg még írni fogok.

Hogy mit hoz a jövő? Nem tudom. Csak azt, hogy jelenlegi helyzetemet tarthatatlannak tartom, de még nem látom a megoldást. Próbáltam valami értelmeset, tanulságosat írni ide a végére, de nem ment. Mindenki vonja le a megfelelő konzekvenciákat magának. Biztos van még pár olyan gondolat amit kifelejtettem, pedig fontosnak tartottam megosztani, de ez most nem számít. Ennek a postnak ezennel vége, most már csak az esetleges kommentelőkön (ami az eddigi kommentek számát tekintve nem lesz valami sok, talán egy se) van a sor, hogy kifejtsék véleményüket.

Jay out.