Vannak napok, amikor nem tudsz másról mesélni, csak az emberekről, akikkel találkozol, legyen akár ismerős, akár ismeretlen. Most valahogy mindkettőből kijutott az elmúlt pár napban, következzen hát ennek a rövid története.

Hétfőn az egyik legfőbb dolog (gyakorlatilag az egyetlen értelmes) amit csináltam azt annyi volt, hogy elkezdtem megtervezni a leendő tetoválásom, lévén mind esszéíráson, mind történettudományon volt időm rajzolni. Koptra menet összefutottam Angellel és Fredoval, akiknek mind az ötlet, mind a leendő minta tetszett. Viszont árajánlatot még indig nem kaptam, mivelhogy nem találkoztam a fickóval, aki esetleg csinálja majd. Hazafele a metrón viszont sikerült észrevennem egy, már külseje alapján is idegesítő embert. Tudom, hogy nem szabad a külső (itt most jelenleg az öltözködésre gondolok) alapján ítélkezni, hiszen nekem is van nem egy olyan ismerősöm, akikről elsőre nem mondanád meg, hogy milyen értékes ember, de azért valahol kell egy határt húzni. Véleményem szerint ezt mindenkinek magának kell megtennie, akármit is próbálnak tanítani az embernek (és erről első kézből van információm, hiszen van ilyen témájú órám, egyébként az ott látott emberekről és néhány elmondott gondolatuk alapján kialakuló véleményem is megérne néhány bekezdést valamikor...). Szóval épen szállok fel a metróra, leülök és csak utána veszem észre, hogy hogy néz ki a mellettem ülő csaj. Aki ismer, az tudja, hogy már ránézésre is irritálnak a plázapicsák és az útszéli kurvák szellemében stylistolt csajok, de ennek valahogy sikerült ötvöznie a kettőt. Szóval ott ültem egy csaj mellett, akinek alapból lefáradt prosti feje volt, de e mellé felvett egy pink harisnyát, hozzáillő miniszoknyát (ami vetekedett egy öv hosszúságával) és egy olyan topot, amiből nem tudom miért nem esett ki a melle, már ha jól ismerem a gravitáció newtoni törvényeit. Mindezek mellé társult egy kisebb ház kivakolásához elég smink és a fülhallgatóból üvöltő 'tüc-tüc-tüc' hangutánzó szavakkal leírható valami, amit egyes egyedek zenének neveznek. Ha nem kellett volna leszállnom a Lehel térnél, akkor esélyes lett volna valami komolyabb beszólás irányába (és ezt most ne keménykedésnek fogjátok fel, egyszerűen nem tudom elviselni az ilyen embereket a közelemben), de le kellett szállnom. Az ilyen embereket szoktam valami hasonló módon jellemezni, hogy ránézésre szájba vágnám egy baseball-ütővel nekifutásból (tudom, kicsit értelmetlennek tűnik ez a kirohanás, de ez van, ha nem tetszik, akkor ki lehet fejteni a véleményetek kommentben).

A kedd sokkal inkább pozitívabb volt. Bár valahogy nem dobott fel, hogy médiakutatáson a félévi kutatást a Sex and the City-ből kell írnom, mert mint azt már említettem mindeddig sikerült tisztes távolban tartanom magam tőle, erre egy ilyennek kell az eddigi igyekezeteimet sárba tipornia...sigh. Na mindegy, Losától már elkértem az összes évadot, elvégre úgy mégsem lehet kutatást végezni, ha nem ismerem a kutatás tárgyát (bár így belegondolva, lehet, hogy attól csak érdekesebb lenne az egész...ezen még gondolkodnom kell). Mindezek után kiderült a következő órámon (az idegenek kedvéért: médiaelemzésen), hogy van bő egy hónapom egy szemináriumi dolgozat megírására. Nem sok, csak négy oldal, de akinek már kellett bármit is írnia egy kutatás, elemzés okán, ahol szabadon választott a terület és a téma is sok aspektussal bír, az tudja, hogy rövidet írni a legnehezebb (bár még mindig írok inkább rövidet, mint túl hosszút egy olyan dologról, amiről nincs elég téma/forrás, lásd Pippi meg a 16 oldalas dolgozata az oltárról). Ugyanakkor amikor felvetettem a tanárnak az első ötletemet a dolgozat témájával kapcsolatban (valós történelmi események közé helyezett fiktív történetek, mindezt egy valós alapokon nyugvó, de kitalált univerzumban egy képregényen keresztül bemutatva [remélem megjegyeztétek, mert következő órán felelés lesz belőle]) nem kicsit tetszett neki és mondta, ha jól kidolgozom, akkor az egy nagyon érdekes tanulmány lesz.

Médiaelemzés után bementem koptra, vagy legalábbis mentem volna, ha nem menekült volna el a csoport kb. 90%-a. Ennek következménye az lett, hogy én sem maradtam, valamint egy team-up keretében csatlakoztam (abc sorrendben a korrektség jegyében) Angel, Eve, Fredo és Pippi által alkotott kis csapathoz. Mindezek után a lányok döntése alapján (hiába nőuralom volt, na nem mintha bármi okom lenne rájuk panaszkodnom) elmentünk metró által a Westendbe, hogy némi tápértékben szegény, de kalóriában annál gazdagabb és meglehetősen finom pizzaszeletekkel oltsuk éhségünk. Kivéve Pippit, aki kötelességének érezte, hogy ha már van alkalma, akkor kipróbálja Colonel Sanders nevével fémjelzett csirkeételeket forgalmazó gyorsétteremlánc egyik szendvicsét, melyben véleményem szerint nagy örömét lelte. Mindezek előtt bementünk még a kisállat kereskedésbe, ahol láttam egy-két érdekes dolgot. Az biztos, hogy a nők még mindig imádják a kis szőrös állatokat (bár konkrét válasz nem kaptam arra, hogy a hozzám hasonló nagy szőrös állatokat miért kerülik már el, de ez legyen az én bajom), valamint sikerült megállapítani, hogy a látszólag albínó, szőr nélküli tengerimalac valami ritka ocsmány. Étkezés közben kellemes beszélgetés vette kezdetét (mely közben Pippinek ismételten sikerült a szemere hánynia egy bizonyos történetet a hátáról meg egy bőrkabátról), amit csak néhány komolyabb röhögés rázott meg. Történt ugyanis, hogy Fredo kivételesen nem saját kését vette elő a pizza feldarabolásához (mint ahogy azt én is tettem) hanem elhatározta, hogy most a mellékelt műanyag késsel és villával fog sikereket elérni mindannyiunk legnagyobb örömére. Ezek után Pippi ötlete alapján elmentünk fagyizni és sikeresen ki is szúrtuk elsőre az egyik legdrágább árust a maga 290 Ft/gombócos árazásával. Ettől kis híján gutaütést kaptunk majd átmentünk egy sokkal barátságosabb (ám szerintem, mint egyszerű vidéki gyereknek még mindig magas árú) fagyizóhoz, ahol már 170 Ft-ért is kaphattunk egy gombócot. A hűsítő gombócok fogyasztása közben az Oktogon felé vettük az irányt, ahol Fredo akart cipőt venni. Meglepődésünkre a villamos megállójában összefutottunk BlackHanddel és kedvesével, bár tényleg futólag, mert már csak akkor nyugtáztuk jelenlétüket, amikor már bezáródott előttünk a villamos (combino FTW) ajtaja. Az Oktogon után mindenki indult útjára hazafele (bár elköszönéskor sikerült majdnem Fredoékra esnem a villamoson).

Amikor már hazafelé tartottam a metrón, akkor vetem észre, hogy milyen jó volt az az idő amit velük töltöttem el, valamit, hogy mennyire üresnek éreztem magam miután elváltunk. Ennyire szar és üres lenne az életem, hogy képesek ennyire feldobni azt a néhány órát amit együtt töltünk? Vagy ők ennyivel jobb és érdekesebb emberek nálam? A választ nem tudom, de az biztos, hogy ismételten olyan élménnyel gazdagodtam, amire még nagyon sokáig emlékezni fogok.

Kedd este átjött Luki néhány sör társaságában és beüzemeltük a vizipiát is. Elképesztő, hogy szinte ugyanolyan hatást sikerült ezzel a kombóval elérnünk, mintha egy közepes mennyiségű töményet megittunk volna, szerintem. Hallgattunk egy rakat jó zenét (ismételtem bemutattam Lukinak a Blind Guardiant, na meg némi klasszikus Guns'n'Roses sem maradhatott ki) és remélhetőleg a szomszédokat sem kergettük őrületbe. Luki valamikor az utolsó előtti metróval elment (másnap reggel valami túrára ment a Normafához vagy hova...egészségére). Én itthon maradtam, majd lefeküdtem aludni.

Tegnap gyakorlatilag csak annyit csináltam, hogy lementem a boltba kajáért valamint nevelgettem a druidám Diablo 2-ben. A mai nap is hasonló szellemben telt. Délután megnéztük a Dead Like Me újabb részét (ez egy sajnos csak két, 14-15 részes évadot megélt klassz kis feelgood sorozat a kaszások [igen a halál megtestesítői] mindennapjáról), majd ismételten Diablo 2. Este 7 fele ismételten lementem a boltba még némi utánpótlásért és a zsákmányolt kaja elpakolásakor került sor a nap egyik legviccesebb eseményére. Történt ugyanis, hogy egy idősebb fickó (aki egy fiatalabb csajjal, gondolom a lányával volt ott) ki volt akadva, hogy a pénztárosok nem tudják, hogy van-e raktáron valamilyen idióta üdítőből (megjegyezném, hogy honnan a francból tudná szerencsétlen kaszás aki napi 8-10 órában ott ül egy akkora kis dobozban egész nap, ahol meghalni sem lehet tisztességesen, hogy hogy fogy az áru és mi van még készleten). Ki volt akadva, hogy a biztonsági őrtől kellett megkérdeznie, aki szerinte is jogosan nem tudott értelmes választ adni a kérdésére. Azt mondja ő is dolgozott vagy 20 évig biztonsági őrként és tudja, hogy nekik nem az a dolguk, hogy az áruról tudjanak. Mindezen panaszait persze nagy hangon mondta felháborodva, mintha ezzel igazolná saját magát (persze a csajon akivel volt már látszott, hogy nagyon gyorsa takarodna már haza, mert ez már neki ciki, de nem mert megszólalni). Amikor észrevette, hogy hangosan kacagok mellette miközben induláshoz készülődök, azt hitte, hogy vele nevetek és megkérdezte 'Ugye igazam van?'. Erre én csak annyit válaszoltam, hogy 'Elnézést de én magán röhögök, mert csak saját magából csinál idiótát.'. Jóformán válaszolni se tudott annyira meglepődött, hogy alig tudott válaszolni. Kifelé menet csak annyit mondott, hogy ennek nem így kellene lennie és, hogy ő szereti ezt a boltot. Erre én még annyit utána szóltam, hogy 'Maga egy fantáziavilágban él'. Ezek után még egy jót röhögtem a fickón a biztonsági őrrel, aki félig hallotta a dolgot és elmondta, hogy szinte minden nap van legalább egy ilyen barom, aki teljesen alaptalanul háborodik fel valami hülyeségen. Leginkább már tényleg a csajt sajnáltam, akin látszott, hogy már nem először történik ez és már kurvára elege van belőle, hogy az öreg folyton beégeti, de folyton kussban van, mert nem mer megszólalni. Hát ennyi volt a jelenlegi történetem, mindenki szűrje le magának a tanulságokat (már ha van, még én is keresem őket, ha megtaláltátok jelezzétek kommentben).

Jay out