'It's like walkabout, but, well... with claws'

Tényleg bocs, hogy nem írok gyakrabban, de piszok módon el vagyok havazva már itt a vizsgaidőszak elején. Egyszerűen nem is az, hogy tanulnom kell, hanem dolgozatot írni, nekiállni a kutatásnak, dolgozatot írni, na meg valamikor játszani (már ha nem fagy le a gép, mint most) és ugyebár az alvást is be kell iktatni valamikor. Így örülök, hogy ha hetente egyszer tudok írni, de azt legalább nem ússzátok meg egy rövid bejegyzéssel muhaha.

Szóval hétfőn bementem, hogy leadjam az esszémet (kb. 3 óra alvás után nem kicsit bepeacelt fejjel, [egyébként az esszét majd a <tovább> gombra kattintás után aki akarja elolvashatja]). A terv egyszerű volt: bemegyek, leadom, húzok haza, alszok, WoW, majd valami akármi, ami tanulásra emlékeztet, de mégsem az. Mindebből a következő lett: elkísértem Angeléket, hogy felvegyék az indexeiket, majd onnan át egy most meg nem nevezett budai plázába (megsúgom: a nevének van némi köze a kontinens nevéhez, ahol élünk), valamint hagytam, hogy Angel sikeresen sebet ejtsen az önbecsülésemen (igen, nekem olyan is van, nem kell ilyen hangosan röhögni ott a hátsó sorokban! És tudom, hogy kik vagytok!). Szóval hagytam, hogy meghívjon egy ebédre. Igen, hagytam (kedves férfitársaim, most lőjetek), de csak azért, mert neki nagyon nehéz nemet mondani, ráadásul rátalált az egyik legnagyobb gyengémre: kínai kaja. Most az esetleges hölgy olvasók kedvéért had jegyezzem meg (már ha van egyáltalán ilyen, nem tudom, ha igen, akkor fényképes bemutatkozó leveleket szívesen fogadok), szóval még barátság esetén is egyes férfiak (főleg akik néhány dologban kicsit oldschoolabbak, mint például én) számára nem kellemes, ha egy nő hívja meg ebédre. Úgy érezzük, hogy csorbul a büszkeségünk (főleg akkor, ha ráadásul egy módfelett gyönyörű nőről van szó, még akkor is, ha csak barát). Angel, ha véletlenül olvasod ezt, akkor ne érts félre: nem akarok benned rossz érzéseket kelteni ezzel kapcsolatban, ez az egész csak annyit jelent, hogy én így éreztem, de megérte, mert minden veletek töltött idő érték számomra, ráadásul még mindig ott van a mentőöv: visszahívlak egy ebédre. Szóval ezek utána haza, ahol WoW, kaja, bla, bla, bla.

Kedden elmentem a munkahelyre felvételizni…. Nem mondom, hogy nagyon értelmes lett volna. Teljesen másról szólt, mint ami a munka lett volna később. A teszt lényege az volt, hogy egy óra alatt minél nagyobb nézettséget generáljunk agy adott oldalnak különféle chat és fórum oldalakat használva. Köze nem volt a leírt, óvatos, trükkös módszerrel történő fórumos beépüléshez, mint amit a munka ígért, hanem egyszerű linkáradat-terjesztés. Persze ezerrel elkezdtem minden általam ismert fórumon reklámozni (na meg chateken, ha mondjuk bizonyos oldalaknál nem kaptam volna letiltást percenként floodolás és tiltott linkelés/spammelés miatt). Na mindegy, a lényeg, hogy másnap kaptam egy levelet, hogy nem vettek fel. Hazaérve eldöntöttem, hogy tanulnom kéne a szerdai vizsgára, de a WoW erősebb volt. Miután Pestilence hazaért, ránéztem a handoutokra, de rájöttem, elég reggel egy órával korábban kelnem, hogy elolvassam őket. Ha belegondolok, itt ez még viszonylag még működött is, mert a dolgozatra négyest kaptam (csak két pontot vesztettem). Persze azért a dolgozat közben is ment ezerrel az egymásról lesés, na meg ugye a felejthetetlen ’kimegy a tanár és egyből a másikat kérdezed a hármas kérdésről’ jellegű kis színjáték. Az viszont nem kicsit gáz, hogy elnéztem az egyik kérdést (persze, hogy pont azt, amelyik az én referátumomhoz tartozott) de aztán felhívták rá a figyelmem, így még időben tudtam rajta javítani (szerencsére nem én voltam az egyetlen idióta ilyen problémával, de végül az is meg lett oldva. Érdekes amúgy, hogy csak a dolgozat számított a jegybe. Év elején ugyanis még az volt, hogy fele arányban a referátum, fele arányban a dolgozat adja a jegyet. Aztán az utolsó előtti órán kiderült, hogy mindenkinek olyan jó lett a referátum (ezek szerint az enyém is), hogy nincs értelme számolgatni, így csak a dolgozat dönt. Persze ha nagyon siralmas a dolgozat, akkor azért javíthat a jegyen a referátum, de nem ez a jellemző. Szóval meglett az első jegyem a félévben, és azért az előző féléviekhez képest a négyes nagyon is jó jegynek számít (már csak a tanárt kéne levadászni, hogy írja be az indexembe…). Óra után meg irány a Kerepesi temető, mert az egyik óra oda lett szervezve, így egy kis fejtágítást kaphattunk a nemzeti temetkezés múltjáról, jelenlegi helyzetéről (itt jegyezném meg, hogy BlackHandnek kiváló érzéke van az időzítéshez, mert sikerült pont akkor hívnia, hogy megyek-e a temetőbe, mikor a tanár épp kiosztotta a dolgozatot megírásra, és hát ilyenkor kirohanni a teremből, hogy ezt a hívást el kell intéznem, na az nem szerencsés). A temetőben kiderült, hogy erre az órára is egy dolgozatot kell írni, méghozzá 5 oldalasat az aznapi órához kapcsolódóan. Ja és május 25-ig le kell adni, vicces ugye? Nem egyszerű, ha még a tanár sem tudja teljesen megfogalmazni, hogy milyen témában szeretné az elkészített dolgozatokat látni. Na mindegy, majd írok valamit.

Csütörtökön kénytelen voltam bemenni az első órámra, mert csak az az egy volt megtartva. Na meg megígértem Angelnek, hogy elviszem neki a Clerks 2-t. Na itt bizonyosodott be ismét, hogy néha hajlamos vagyok félreérteni dolgokat. Ugyanis pont Kevin Smith filmjeiről beszélgettünk hétfőn, én meg úgy értettem, hogy neki a Clerks 2 kell. Pedig igazából a Zack and Miri Make a Porno, ami viszont nekem nincs meg. Szóval a féreértések tisztázása után végigültük az órát, ami mindenki meglepetésére fél órával hamarabb befejeződött. Utána elkísértem Angeléket (és most jöjjenek a nevek [nem adok arra okot, hogy megszóljanak]: Eve, Fredo és Sarah, bár ő csak a villamos megállóig jött velünk) egy keleti (ázsiai, arab, stb.) bútorokat és dekorációs holmikat áruló boltba. Itt kell elismernem, hogy tetszett! Jók az áraik és tök jó cuccokat árulna, szóval ha lesz egy kis pénzem (na meg helyem) akkor oda még tuti visszamegyek, hogy vegyek valami jó kis dolgot. Amúgy ez tipikusan olyan hely, amiről a legtöbb pasi nem ismerné el, hogy tetszett neki (főleg a haverok előtt nem, de ugyebár ide nem is velük megy az ember), de vannak ilyen helyek. Egyszerűen van egy hangulata a helynek (pedig ilyet aztán tényleg ritkán mondok valamire, főleg nem egy boltra) ami miatt úgy éreztem végig, hogy itt majd vennem kell valamit a jövőben. Ezek után viszont a kis táraság és az én útjaim elváltak, minek következményeként hazafelé vettem az utat. Itthonról aztán tovább az egyetemre, ahol az infó vizsga második fele várt. Maga a feladat igazolta az elvárásokat: igazából könnyű volt, ha akár 10 percet is eltöltöttél már a Word előtt, de a tanár esetleges pontatlanul megfogalmazott feladat-meghatározásai már jóval bonyolultabbá tették az egészet. Ráadásul, ha valamit nem tudok, akkor akár belenézhettem volna az előttem vizsgázók által elkészítettekbe is, mert a mi gépeinkről is hozzá lehetett férni ezekhez. Gondolom mondanom se kell, hogy egy lustább (ám a szövegszerkesztéshez értő) diák akár azt is megtehette volna, hogy az előző órán elkészített egyik dolgozaton alkalmazza a hatásos ctrl+c – ctrl+v varázslatot, majd átnézi, hogy minden úgy van-e benne, ahogy annak lennie kell, végül saját néven elmenti és beadja. Este még gyorsan találkoztam Szilvivel, aki odaadta nekem a Sex & the City első és második évadját (viszont alig ismertem meg, mert amióta utoljára láttam erőteljesen kiszőkült).

A péntek megint a punnyadás jegyében telt, na meg a ’még ma elolvasom a Magneto Testamentet, aztán majd holnap meg holnapután lazán megírom a dolgozatot belőle (na persze)’volt még a nap slágere. Viszont estefelé sikerült rávennem magam arra, hogy megnézzem a S&tC pilot-ját. Hát mit mondjak, nem voltam lenyűgözve. Nem értem, hogy hogy arathatott sikert már az első rész után, mert az szerintem egyszerűen nevetséges. A pilot alapján nekem az jött le, hogy vannak ezek a manhattani nők, akiknek olyan egysíkú karaktereket sikerült adni, hogy új szót kéne feltalálni a kétdimenziós meg a sík helyett, csak azért hogy leírjam őket. Szóval vannak ezek a nők, akiknek a karakterét azzal próbálják feldobni az írók, hogy a legkülönfélébb helyeken, módokon és férfiakkal dugnak. Nem szeretek itt a blogon káromkodni, de erre nincs jobb szó. Ezzel persze csak annyit akartam mondani, hogy nem nagyon jött eb az első rész. Nem véletlen, hogy már be van készítve a napokban megejtendő darálás mellé a Supernatural 4. évadának dupla zárórésze, amit még nem néztem meg, mert pont erre tartogattam: kell egy normális sorozat, amivel emellett az komoly elmezavar mellett ki lehet bírni pár napot (na meg azért pár South Park évad is be van készítve a vész esetén felbontandó tesztoszteronos hordók mellé…). Szombaton viszont legalább elolvastam a képregényt a dolgozatomhoz és arról viszont azt kell, hogy mondjam, hogy nem kicsit jó, erőteljesen ajánlom mindenkinek (ja és persze a <tovább> gomb után majd azt is elolvashatják az érdeklődők, de a copyright meg minden az enyém, na nem mintha valaki pont az én dolgozatomat akarná lenyúlni…). Tegnap (vasárnap) délután kettő körül álltam neki a dolgozatnak és sikeresen jelenthetem, hogy hajnali ¾-ed négyre sikerült is befejeznem. Egyébként maga az írás folyamata nem vett többet igénybe, mint kb. 5-6 óra, de közben ugye addicionális szüneteket is kellett tartani (kaja csinálás, majd kajálás közben Tv nézés, amire mindig elmegy minimum 1 óra, meg ilyenek).

Reggel (hétfő) kb. 5 óra alvás után keltem, mert Pestilence-t meg el kellett kísérnem a közeli plázába a hatodik bolygóról elnevezett elektronikai üzletbe, ahol MP4 lejátszót vett. Mentünk mi már vasárnap is, de kizavartak a plázából, mert bombariadó volt, de nem lett belőle semmi, mert ma még állt a pláza (azt mindketten kétkedéssel gondoltuk, hogy akár a legkisebb robbanásnak képes lenne ellenállni a pláza és nem omlana össze, mint egy kártyavár). Szóval vettünk neki lejátszót, majd ő az APEH felé vette az irányt (adóbevallás intézése), én meg az egyetemre, hogy még délig le tudjam adni a dolgozatot. De nem én lennék, ha nem találkoztam volna össze egy csoporttárssal és nem kezdünk el a dolgozatainkról beszélgetni addig, amíg alig marad időm a leadásig. Na mindegy dolgozatot sikerült időben leadni, majd utam az Árpád-hídig vezetett, ahol Angellel volt találkám, mert kölcsönadta nekem a Gyalog Galoppot. Ott még gyorsan dumáltunk egy jót (megköszöntem neki a filmet), majd hazajöttem és betartottam a mai napra magamnak tett ígéretemet: a blogoláson kívül nem csináltam semmi értelmeset (ergo WoWoztam egész nap…na jó még tsibével is beszéltem, de azt csak WoW után). Hát ennyi volt a mese mára, a lenti gomb után még el lehet olvasni az esszém, meg a dolgozatom (már akit érdekel).

Jay out

P.S: A cím nem az Eddie Murphy/Nick Nolte filmre utal, hanem arra, hogy népszavazást indítok, hogy egy nap 48 órából álljon, ugyanis az egyszemélyes (de hasadt személyiségű) kutatócsoportom megállapította, hogy ez lenne az optimális. Ebbe beleférne 8-12 óra munka és/vagy tanulás, némi szocializálódás a barátokkal (nem csak a virtuális téren keresztül), pár óra WoW, nem meg vagy jó 10-12 óra alvás

Íme az esszé:

Mitől lehet rossz egy képregény?

A képregények nagy rajongójaként egy ideje már foglalkoztat a kérdés, hogy mik lehetnek azok a tényezők, melyek befolyásolhatják egy-egy kiadvány minőségét a negatív irányba. Mivel főleg amerikai képregények érdekelnek, ezért az általam favorizált kiadó, a Marvel által publikált Ultimate Wolverine vs. Hulk című miniszéria alapján szeretném megvizsgálni a kérdést, mivel ez bizonyult az utóbbi idők egyik leggyengébb sorozatának.

Pedig a várakozás magas volt, hiszen melyik rajongó ne lenne kíváncsi a Marvel két ikonikus alakjának, egy új univerzumban játszódó első összecsapását. Bár mindenki tudta, hogy a történet nem lesz egy Tolkien-i eposzhoz hasonlító mélységekkel rendelkező megnyilvánulás, de várták. Hiszen tudták, ha a nem is a történet, sokkal inkább az akciójelenetek fogják eladni a sorozatot, akárcsak egy Michael Bay film esetében (ami szintén nem a történeti erősségéről híres). Ezért 2005 végén kiadták az első számot, amit Damon Lindelof írt (a sikeres Lost című sorozat egyik írója), valamint a grafikát az akkor feltörekvő Leinil Francis Yu készítette. A rajongókat már rögtön az első szám második oldalával sikerült úgymond ’megvenniük’, hiszen láthatjuk, ahogy a Hulk kettétépi Wolverine-t. A harcból viszont az egész első és második rész során csak ennyit lehetett látni, a többi előtörténet (amit egyébként a Lost-hoz hasonlóan ’flashback’, tehát visszaemlékezés jelleggel mesélnek el). Viszont a harmadik szám már nem jelent meg és senki nem tudta, hogy miért. A kiadó szűkszavúan ismételgette, hogy valamikor meg fog jelenni a hátralévő két rész, de konkrét dátumot nem tudtak mondani. Aztán 2009 márciusában elkezdték ismét kiadni az első két részt, majd ezeket követte további 3 (valamint a végső, hatodik szám még nem jelent meg), ami egyből meglepte a rajongókat, hiszen az eredetileg 4 részes sorozatból 6 részes lett. Rögtön a harmadik fejezet elején világossá válik az olvasó számára, hogy valami megváltozott. A narráció sokkal zavarosabb lett, egyre több a flashback és sokkal nehezebb is követni őket. Az egésznek olyan az összhatása, mintha az író elfelejtette volna, hogy eredetileg mit is akart volna írni és ezért úgy gondolta, hogy akkor itt az ideje némi változtatásnak. Hiszen ha már a Lost-ban működtek a visszaemlékezések, akkor itt mért ne lehetne ugyanezt megcsinálni? A narrációt átadták a főszereplőnek, Logan-nek (a.k.a. Wolverine) és egy sokkal viccesebb(nek szánt) tónust ütöttek meg vele. Az akció ismételten elmaradt, ehelyett ismételten némi háttértörténetet kapunk, valamint bemutatnak egy új szereplőt, akiről egyelőre semmit nem lehet tudni. A negyedik rész se jobb. Itt megismerhetjük az előzőleg bemutatott ismeretlen (She-Hulk, a.k.a. Betty Ross) történetét és kiderül, hogy eddig nem volt más, mint egy jelentéktelen mellékszereplő. A motivációit egy másik jellegtelen másodhegedűs, Jennifer Walters-szel történő nevetséges vetélkedés során ismerhetjük meg (tehát még egy fejezet a két főszereplő szinte teljes mellőzésével). Az ötödik rész viszont teljesen túllép minden határon. Rögtön az első képkockák során teljesen karakteridegen helyzetbe keverik Logan-t, valamint az egész rész során olyan narratívát alkalmaznak, mely a készítők számára humorosnak hat, de az olvasó számára biztosan nem. Szintén nem érthető, hogy miért kell túlértelmezni Logan regenerációs képességét. Olyan hatást kelt, mintha az írók egy, a karakterrel kapcsolatos űrt szeretnének betölteni, amikor nincs is ott semmiféle űr. Jellemző a történet kuszaságára és furcsaságára, hogy az egyik legnagyobb képregényekkel foglalkozó weboldal, a www.ign.com szerint a történet remek lenne egy Deadpool kalandnak (aki köztudottan őrült és nála az ilyen zavarok szinte mindennaposak), de ugyanakkor egy Wolverine történetként már korántsem állja meg a helyét. Az utóbbi három szám végig tele volt olyan furcsa (és meglehetősen gyenge, rosszul ható) elemekkel, mint például a Marvel kiadó mainstream képregény-univerzumára tett utalással, Wolverine spiritualitásának pedzegetésével, utalás a Casablanca című klasszikusra, vagy Lindelof már többször is említett közreműködésére a Lost-ban. Ráadásul olyan közvetlenül történik mindez, hogy az olvasó szinte már látja maga előtt a készítők arcát amint erőteljesen kacsintgatnak az olvasóra, hogy ’Ugye érted mire utalunk?’.

Hogy mindez miért van negatív hatással a mű értékelésére (vagy inkább élvezhetőségére)? A sorozat az elején egy tipikus ’nem kell sokat gondolkodnom rajta, egyszerűen csak élvezem’ jellegű képregénynek indult. Aztán a második és harmadik rész között eltelt kb. három év alatt egy túlbonyolított, önmaga paródiájává váló szörnyszülött került ki az alkotók keze közül. Hogy mi ennek az oka, azt csak és kizárólag a készítők (valamint a kiadó vezetői) tudhatják pontosan. Az egyszerű rajongónak csak a találgatás marad: ’Vajon a szerkesztők utasították erre az írót?’ vagy ’Lindelof döntött így, a szerkesztők meg gond nélkül jóváhagyták?’: A három év alatt ennyire megváltozott volna az író elképzelése? Nem tudni, csak azt, hogy az egyetlen eleme az egésznek, amivel az olvasóknak nem lehet gondjuk, az Leinil Yu egyedi stílusát jól bemutató grafikai munkája. Ez az, ami végig hozza az elvárt színvonalat, az egyetlen értékelhet és szerethető része a kiadványnak.

Mivel jómagam is csak találgathatok, hogy mi történt, ezért csak megpróbáltam ismertetni, hogy milyen tényezők játszhattak közre abban, hogy oly sokan ellenérzésekkel rendelkeznek mára a kiadvány iránt. Mindezek mellett megpróbáltam érzékeltetni, hogy az idő múlása és a feltételezett rossz vezetői döntések milyen befolyással lehet egy ilyen mű minőségére. Ilyen helyzetekben a rajongok csak remélni tudják, hogy a jövőben megjelenő képregények nem fogják ilyen hanyagul kezelni a benne szereplő karaktereket és nem veszítenek további olvasókat.

Valamint a dolgozat:

Egy önjelölt megváltó fiatalkora

Valószínűleg nincs olyan ember a világon, aki látott akár egy részt is az X-Men filmekből, vagy elolvasott néhányat a képregényekből és nem ismerné Magneto karakterét. Ő az a figura, aki a kezdetektől fogva jelen van az X-Men történetében, általában, mint a legyőzendő gonosz. Ugyanakkor az eltelt évtizedek során, mióta a karaktert életre hívták, jónéhány író próbálta árnyalni a történetét és a karakterét a múltjának feltárásával. Legutóbb Greg Pak (Carmine Di Giandomenico grafikussal karöltve) tett erre kísérletet a 2008 novembere és 2009 márciusa között megjelentetett Magneto Testament című miniszériában.

Nem volt könnyű dolga Pak-nek, hiszen a sok különböző író egyfajta hagyatéka, hogy rengeteg részlet különbözik. Azt eddig is tudtuk, hogy Magneto Auschwitz egyik túlélője, de életének ez a része sosem volt elbeszélve, vagy egységesítve. Ezért fordulhatott elő, hogy olyan fontos tények, mint Magneto eredeti teljes neve (amely mindeddig nem volt felfedve), vagy a koncentrációs táborban rátetovált sorszám, a pontos kora, valamint kevésbé fontosak, mint a haja színe akár írónként változhatott. Továbbá nem volt világos a pontos kora sem, vagy az, hogy miként ismerte meg későbbi gyermekeinek (Wandának és Pietronak) anyját, Magdát. Mindezen kérdésekre szeretett volna válasz adni Pak (Warren Simons szerkesztővel egyetemben) úgy, hogy közben valós történelmi eseményekbe helyezi őket, miközben egyfajta kanonizációként próbálja egységesíteni a karakter múltját. Viszont ahol túl sok volt az eltérő részlet (természetesen Magneto múltjával kapcsolatban), ott néhol kompromisszumot kellet kötniük (ezért látunk például csak annyit, hogy sorszámot tetoválnak a karjára, de magát a számot nem). Céljuk volt, hogy ne csak a karakter múltját tárják fel, hanem történelmileg is hiteles legyen a művük. Ezt segítette elő Mark Weitzman a Simon Wiesenthal Központ munkatársa, aki mint történelmi tanácsadó vett részt a munkafolyamatban. Legfőképp ennek köszönhető a kiadvány egyik sajátossága, a pontos, időpontokkal megjelölt történelmi narráció, melynek során bemutatják a Holocausthoz kapcsolódó eseményeket, mindezt egyfajta háttér-információként a családdal történt események háttereként.

Maga a történet vélhetően 1935. szeptember 14-én kezdődik (a pontos dátumot a másnapi eseményekből lehet kikövetkeztetni), egy nappal a nürnbergi faji törvények bejelentése előtt. Egy családi idillképpel kezd, melynek során megismerhetjük az Eisenhardt családot és annak legfiatalabb tagját, a kilencéves Maxot, aki később Erik Lehnsherr, majd Magneto néven válik ismertté. Az apja (Jakob) és a nagybátyja (Erich) mindketten ékszerészek és kiderül, hogy az ifjú Maxnak már ekkor kivételes érzéke volt a fémekhez. Másnap bemutatják az első interakcióját Magdával (átad neki egy sajátkészítésű nyakláncot), majd megnyeri az iskolájában a gerelyhajító versenyt. Hazafelé az egyik zsidó származású tanára óva inti, hogy bár különleges, de vigyáznia kell magára. Útközben a győzelmétől mámorosan a nácik éves pártgyűlésébe botlik (itt jelentik be a faji törvényeket) és észreveszi, hogy a tömegben katonatisztek ütlegelik Erich-et és mindez ellen képtelen bármit is tenni. Itt már lehet látni, hogy a grafikus milyen erős hatást képes elérni az egyoldalas képekkel, bár ez leginkább az első rész utolsó képén látható, amikor miután elvették Maxtól az érmét (nyilvánvalóan antiszemita okokból), amit a versenyen nyert. Ekkor ugyanis a többi tanuló a saját (horogkeresztes) érmeikkel a kezükben megverik őt. A kép dinamizmusa és nyers, ám részleteiben mégis rejtett brutalitása valamiképp előrevetíti a Holocaust során, a fajvédelem nevében elkövetett szörnyű eseményeket. Már az első fejezet során felismerhetőek, majd teljes mértékben megjelennek bizonyos archetípusok a családtagok esetében. Ahogy az például a Mausban is látható, úgy itt is megjelenik a bizakodó karakter (az apa, Jakob képében), aki mindig optimistán próbál a helyzethez viszonyulni és végig hisz benne, hogy az adott szituációnál rosszabb már nem lehet. Aztán van a borúlátó (Erich, a nagybácsi), aki már az első atrocitások után szeretne minél előbb távozni Németországból és végig meglehetősen pesszimistán látja a dolgokat, amire persze minden oka megvolt (bár ezt a múlt ismeretében sokkal könnyebb megérteni).

A második részben láthatjuk, hogy miként kell az Eisenhardt családnak elbújnia egy temetőben az úgynevezett Kristályéjszakán 1938. november kilencedike éjjelén. Érdekes grafikai ábrázolás, amikor egy szobor alatt keresnek menedéket. A szobor egy angyalt ábrázol, aki éppen egy elesett embert emel fel, ezzel mintegy megerősítve az olvasó gondolatait a család elesettségével kapcsolatban. Az utána következő történelmi tényfelsorolás elmondja a Kristályéjszaka következményeit, hogy miként vették el a zsidóktól az üzleteiket, majd az azt követő oldalon már 1939. szeptember elsejét írnak és tanú lehetünk, amint a Németországból elmenekült Eisenhardték Lengyelországban figyelemmel kísérik az ország lerohanását. Itt egyébként ismét erőteljes képekkel illusztrálják az eseményeket, ugyanis rendkívüli kontraszttal mutatja be a lengyel lovasság és a német tankok közti hatalmas különbségeket.

A harmadik fejezetben bemutatják a család elfogását, majd a varsói gettóba zárását, ahol 1939. szeptemberétől, 1942 júliusáig maradtak. Itt már egy megváltozott Maxot ismerhetünk meg: Csempész lett belőle, a gyermeki naivitása pedig szinte teljesen eltűnt. Ugyanakkor a becsülete, valamint az igazsághoz való érzése még megvan, habár már hajlandó ölni azért, hogy egy ártatlan fiút megmentsen egy náci katonától. Erre viszont nem kerül sor, mert a nagybátyja észreveszi és még időben megállítja. Júliusban viszont megkezdődnek a koncentrációs táborokba történő deportálások, így ekkor megszöknek, ám a kapcsolatuk elárulja őket (itt az oly gyakori árulás motívum is megjelenik, mint sok más helyen), mert a nácik fogva tartják az anyját. Ez a teljes társaság kivégzéséhez vezet, kivéve Maxot, aki ugyan megsebesül, de életben marad. Ezek után viszont Auschwitzba kerül, ahol (a negyedik részben) találkozik az egykori tanárával Fritz Kalb-bal. Kalb megígéri neki, hogy szerez neki munkát a ’Kanada Kommando’-nál, akiknek az volt a feladatuk, hogy az új érkezők dolgait szétválogassák. Viszont egy unterscharführer közbeszólása miatt az úgynevezett Sonderkommando-nál kötött ki. Nekik az volt a feladatuk, hogy a gázkamrába küldött emberek dolgait összeszedjék, átvigyék a Kanada Kommandohoz, majd a tetemeket a krematóriumba vigyék, ahol miután kiszedték az arany töméseiket, elégessék a testeket. Itt két évet töltött el, saját számításai szerint legalább negyedmillió halottat látott. Mindezt egy levélből tudjuk meg amit ő írt és rejtett el a krematórium padlója alatt, azzal a céllal, hogy ha ő meghal és valaki megtalálja a levelét, akkor mondja el a világnak az ott történt szörnyűséget. A negyedik fejezet végén láthatjuk, hogy Max hogy találkozik ismét Magdával a táborban, miközben a vörös kereszttel az ingükön jelzett Sonderkommando tagjaként dolgozni viszik őket.

A Magdával való újbóli találkozás után láthatjuk, amint Maxnak ismételten van oka az életre. Mindent megtesz azért, hogy Magdát segítse: vesztegetések során munkát szerez neki, ételt juttat neki, ha tud, sőt elintézi, hogy ne legyen a táborban a ’Zigeunernacht’ vagyis a Cigányéjszakán, amikor a cigány családi tábort (2987 embert) kiirtottak. Utána láthatjuk, ahogy 1944. október 7-én megmenti Magdát, majd ahogy az aznapi lázadás során elmenekülnek. A sorozat a negyedik részben mér látott levél egy részének idézésével végződik, amint Max előássa azt.

’My name is Max Eisenhardt. To whoever finds this, I’m sorry.Because I’m dead and now it’s up to you. Tell everyone who will listen. Tell everyone who won’t. Please. Don’t let this ever happen again.’¹

Egyébként az egyes szereplők korábbi mondatainak visszaidézését többször is használják, ezáltal növelve egy-egy jelenet hangsúlyát. Ezen mondatok többsége viszont Max későbbi életútját ismerve sokszor kétértelműnek hatnak. Példának okáért már az első részben elhangzik egy mondat, ami arra figyelmezteti Maxot, hogy mindennek van következménye és ha nem vigyáz akkor azok súlyosak lesznek. Ez ugye később már többször is bebizonyosodott, elég arra gondolni, hogy többször is bebörtönözték, vagy a gyermekei, irányában történő elhidegülésére, a kapcsolat teljes megszakadására. Az olvasónak valahogy végig az az érzése, hogy Magneto auschwitzi történetével az írók tovább akarják árnyalni az eddig sem egyszerű karaktert. Amíg kezdetekben csak egy egyszerű ellenség volt, aki a mutáns faj ’megmentését’, az emberek fölé emelését tűzte ki céljául, akár emberéletek árán is, addig az eltelt 46 év során próbálták magyarázni a tettinek a hátterét, egyfajta okot, hátteret adva a cselekedeteinek. Viszont ennél erősebb magyarázatot még nem adtak a karakter rajongóinak kezébe. Ugyanakkor meglehetősen zavaró lehet az olvasó számára, ha végig gondolja, hogy miként viselkedet Max Magneto-ként. Mint auschwitzi túlélő, látta emberek százezreinek elpusztítását, saját kezével dobta őket tűzre. Olyan emberekről van itt szó, akiket ideológiai, vallási szempontból a népének nevezhetett. Már a gettóban töltött idő alatt is hajlandó lett volna ölni, de ott azért, hogy egy ártatlant megvédjen. Később viszont a mutáns faj védelmében már szinte mindenre képes lett volna, bár nem lehet teljes mértékben kijelenteni, hogy akár ártatlan emberek lemészárlására is. Mindezek mellett nem lehet elmenni az agresszív, erőszakot alkalmazó fajvédelem gondolata mellett sem. Bár a náciknak egy meglehetősen eltorzított kép lebegett a szemük előtt, amikor fajvédelemre gondoltak (aminek ugye az volt a lényege, hogy minden olyan emberi csoportot, akik nem megfelelőek az ideáljaik számára, azokat vagy a szolgálatuk alá hajtanak, vagy elpusztítják őket), Magnetonak nem ezek voltak a céljai. Legalábbis nem eleinte, viszont egy idő után hajlamos volt minden embert (a képregények terminusa szerint homo sapiens) egyként kezelni és mindenkit potenciális fenyegetésként látott a mutánsokra (homo superior). Tehát látszólag mintha elfelejtette volna a gyerekkorában átélt eseményeket (ugyebár a képregények olvasói számára szinte a kezdetektől világos volt, hogy Magneto egy auschwitzi túlélő), ezáltal nem is törekedett a későbbiekben az agresszív megközelítések kerülésére. A Magneto Testament olvasása során viszont mintha azt akarnák éreztetni az olvasóval az írók, hogy a koncentrációs tábor megpróbáltatásai olyan hatással vannak Maxra, ami valamilyen szinten igazolja a később általa helyesnek vélt tetteket. Pedig az ember azt gondolná, ha valaki mindezt átéli, akkor annyira elborzad tőle, hogy csakis és kizárólag a legvégső esetben nyúlna erőszakhoz, amikor már minden más metódus csődöt mondott. Ezt a gondolkodásmódot erősíti Max apjának a szavai, melyeket nemcsak a halála előtt idéznek az írók, hanem Max és Magda Auschwitzból történő szökésekor is:

'Sometimes you get a moment when everything lines up. When anything is possible. When suddenly you can make things happen. God help us if we take that moment. And God forgive us if we don’t.'²

A címben nem véletlenül neveztem önjelölt megváltónak, hiszen a karaktert mindigis körbelengte egy ehhez hasonlatos légkör. Hiszen önmagát mindvégig a mutáns faj egyfajta megmentőjeként képzelte el. Úgy érezte, hogy segítenie kell az új népén, hogy ne fordulhasson elő még egyszer a zsidóságot ért népirtáshoz hasonlatos bűn. Mindezt persze úgy képzelte el, hogy amíg a puszta statisztikák alapján nem marad már más, csak homo superior a Föld felszínén, addig a mutáns fajnak kell a vezető hatalomnak lennie. Ezek mellett viszont folyamatosan lenézte, kevesebbnek tartotta a képességek nélküli homo sapienseket, ezáltal létrehozva a rasszizmus egy újfajta értelmezését. Ismételten előjön az emberben a gondolat, hogy ha valaki túléli az emberiség történelmének egyik legnagyobb, fajai alapon történő megkülönböztetését, ami milliók halálához vezetett, akkor az vajon így viselkedik? Nem az lenne a logikus, hogy az értelmetlen halálnak már a gondolata is elborzasztja? Mindenesetre úgy tűnik, mintha a sorozat készítői a címmel utalni akartak volna a főszereplő későbbi egyfajta messianisztikus megnyilvánulásaira. Hiszen töretlenül hisz benne, hogy a mutánsok jövője az ő kezében van, segítenie a faj felemelkedését.

Mindezen gondolkodást kiváltó fordulattok mellett jelentős szerepet kap a grafikai megjelenítés. Carmine Di Giandomenico ugyan meglehetősen hagyományos panelkezelést alkalmaz, ugyanakkor a bennük rejlő képek kiválóan illeszkednek a történet fordulataihoz. Amint haladunk előre, úgy lesznek a világosabb, vidámabb színekkel rendelkező képkockákból a történet komorságát idéző, sötétebb tónusú képek. Mint azt már említettem, az egész oldalas képek meglehetősen erős hatást képesek kiváltani az olvasóból, mert általában egyszerre dinamikusak, ugyanakkor baljóslóak, vagy éppen megdöbbentőek. Külön kiemelést érdemel még Marko Djurdjevic, aki kiváló munkát végzett a borítókkal. Az egyszerű, a szürke különböző árnyalataival dolgozó képek, melyeken bizonyos elemek vörösen jelennek meg, előrevetítik a történet komolyságát.

Mindent összevetve, a Magneto Testament egy olyan mű, amit mind a képregények kedvelőinek, mind Holocausttal kapcsolatban érdeklődőknek csak ajánlani lehet. Történelmi hitelesség mellé kapunk egy megrázó történetet, melynek olvasása során végig azon töprengünk, hogy miként formálták ezek a szörnyűségek Max Eisenhardtot, hogy végül Magneto lett belőle. Miért választja sokszor az erőszak útját, amikor a logika azt parancsolja, hogy humanitárius módszereken kellene gondolkoznia, nem olyanokon, melyek más emberek halálát okozhatják. Valószínűleg mindezen kérdések (sok mással egyetemben) még nagyon sokáig fogják foglalkoztatni a képregények kedvelőit.